Akvarisztikatörténet

Mély megrendüléssel szeretném kifejezni részvétemet az elhunyt családjának,barátainak.Mindig tisztelettel voltam írásai iránt,és feltekintek rá még halála után is.Köszönöm amit a hobbiért tett...hálás vagyok munkásságáért.
Tisztelettel:Gábor

Elhunyt Dr. Lányi György

Fia nemrég tette közzé az alábbi írást az FB-n, amelyet eképp megosztok Veletek:


Búcsozom
21 October 2013 at 19:39

Földi létem felhőtlenül boldog gyermekévekkel és ifjúkorral indult egy Zsolnáról és Szabadkáról a fővárosi Baross utcában otthonra lelt, katolikus hitre tért, békés, polgári családban. Polgári család. Ennek tartalmát sajnos csak kevesen ismerik manapság. Az én esetemben egymást mélységesen szerető, ritka kiváló tudású pedagógus szülők, csodálatos, nagyműveltségű nővér, összetartó rokonok, a kultúra és a tudás kincsestárát rejtő német és magyar nyelvű könyvtár, tanulás és sportolás évközben, majd kalandokat rejtő balatonszárszói nyarak József Attila szomszédságában. A Balaton mellett engem a víz és a halak varázsoltak el egy életre. Többé már nem is nagyon érdekelt más, még az sem, hogy a gyermekkoromtól egymás után megjelenő zsidótörvények halálos csapdába taszítanak bennünket. A mélyen katolikus hitű anyámat, a kevés szabad idejében Goethe és Schiller költészetén kívül másra lehetőleg időt sem pazarló apámat, akit az ország legjobb magyar, német és latin tanárai között tartottak számon, a Miskolc belgyógyász és járványügyi főorvosa feleségeként kisfiát nevelő nővéremet, és a többieket.

Számomra soha nem volt kérdéses, hogy tanulni csak kitűnően érdemes, a numerus clausus miatt mégis örülnöm kellett, hogy bekerültem a négy sorstársú hallgató közé, akik felvételt nyertek a Budapesti Gazdaságtudományi Egyetem mezőgazdasági osztályára. Másodéves lettem, amikor bevonulási parancsot kaptam munkaszolgálatra. Keresztlevelem miatt ugyan fehér karpaszománnyal, de Jászberénybe kerülvén ettől kezdve nagyjából arról szólt az életem, hogy kik, és mikor ölnek meg. A magyar csendőröknél alávalóbb gazemberekkel addig soha nem találkoztam, és szinte megváltás volt, amikor megsemmisítésre átadtak bennünket a németeknek. Azok csak szenvtelenül használtak és gyilkoltak bennünket, és nem gyűlöletből. Ástam, csákányoztam a németek nevetséges harmadik védvonalát a Vörös Hadsereg ellen, gyalogoltam napi 30-50 kilométert a szerencsétlen társaimmal, csak hogy elfogyjunk végre, és amikor már tényleg jártányi erőnk sem maradt, az osztrák Gunskirchenben létesített megsemmisítő tábor temetetlen halottai között csúszkálva vártam az éhhalált. A német hadvezetés kiadta a parancsot a tábor teljes megsemmisítésére, de az amerikai csapatok gyors közeledése miatt a tábor parancsnoka azt már nem merte végrehajtani, és a keretlegényeivel elmenekült. Soha nem felejtettem el a táborban még lézengő félholtak és oszló hullahegyek közé megérkezett amerikaiak döbbenetét, rosszullétét.

Valamennyit angolul is beszéltem, ezért a felszabadítóink azonnal bevontak a társaim mentésébe, ápolásába. Azonban mint rövidesen kiderült, akkor már flekktífuszban szenvedtem, így magam is csak a csodával határos módon, egy amerikai orvos különösen gondos gyógyítása eredményeként maradtam életben. A tengerészgyalogosok néhányunkat mindenképpen Amerikába akartak vinni, a magyarországi állapotokról rémes, hihetetlen dolgokat meséltek, én viszont mindenképpen haza akartam jönni, ezért komoly lelkiismeret furdalással bár, de szó szerint megszöktem. Utaztam vasúton, vonattetőn, elkábítottak, kiraboltak, de aztán végre-valahára hazaértem a romokban heverő Budapestre, a csodával határos módon épen maradt Baross utcai házba, ahol csöngetésemre egy hófehér hajú asszony nyitott ajtót, az édesanyám. Gesztenyebarna haja azon az éjszakán őszült fehérre, amikor megtudta, hogy Magda nővéremeát és alig tizennégy éves kisfiát az auschwitz–birkenaui koncentrációs tábor egyik gázkamrájában meggyilkolták. Ennek terhét a családom soha nem tudta feldolgozni.

A háború utáni élni akarás, az újrakezdés, a talpra állás igénylése ifjú koromnál fogva engem is magával ragadott. Bár a politika annak idején soha nem érdekelt, a fentiek miatt, és édesapámat követve 1947-ben beléptem a Szociáldemokrata Pártba. Közben a második tanévtől újrajártam az egyetemet, summa cum laude doktoráltam és megkezdtem a halászati kutatói pályámat. De akkoriban nem nagy igény mutatkozott a kutatás iránt, ezért egy felkérés nyomán a Fővárosi Állat- és Növénykert biológusa, az akvárium, a pálmahát és a madárosztály vezetője lettem. Családot alapítottam, a fiatal feleségem a csodával határos módon maradt életben harmadmagával az ötven fő körüli rokonságából. 1951-ben megszületett a fiúnk, Gábor. Gyakorlott előadó lévén áthívtak a Magyar Természettudományi Társulathoz, ahol előbb a biológia, majd később az egészségügyi választmányok titkára lettem, és máig büszkén vállalható ismeretterjesztő tevékenységekben vettem részt. Közben könyveim és egyéb publikációim jelentek meg.

A világháború és a Magyarországon lelkesen folytatott népirtás után legközelebb 1956-ban akartak megölni, a lakásunkra szemet vetett egykor volt csendőr feljelentése alapján. Általa lettem egy rövid időre „keresett kommunista”, és csak a véletlen, a jóakaró szomszédok óvó figyelmeztetése, egy barátom által nyújtott átmeneti szállás, valamint a lakás romhalmazzá robbantása védett meg a többször visszatérő „forradalmároktól”. Fogalmam sincs, hogy kik voltak, de tudni véltem, hogy valójában mik voltak. A felrobbantott lakás a családomat is szétszórta, a feleségemmel elváltunk, majd rövidesen mindketten új házasságokat kötöttünk. Második feleségem Erdélyből menekült nagycsaládból származott, a fiamat vele neveltem tovább. 38 évet éltünk együtt, és négy évvel előttem szólította el a gyógyíthatatlan betegsége. A feleségem családja sokat elárul arról, hogy milyen mérhetetlen pusztítás ment végbe a magyar társadalomban 1990 óta. A székely – szász szülőktől felnőtt nyolc erdélyi magyar testvér kivétel nélkül egyetemre került az „átkosban”, és egymással összetartó, példás szeretetben élt. A 90-es évektől kezdve a család átpolitizálódott, az összekötő szálak részben vagy teljesen elszakadtak.

Bármi történt is velem, vagy körülöttem, a halakról, a vizek élővilágáról egy pillanatra sem akartam és tudtam lemondani, akvarizáltam, kutatásokban vettem részt, folyóiratokat alapítottam. Végül a Búvár című természetvédelmi folyóirat újraindító főszerkesztője lettem, előbb csupán kedvtelésből, majd félállásban, végül főállásban, egészen a nyugdíjba vonulásomig. Ez a folyóirat, a környezet- és természetvédelem körül kialakuló szellemi műhely, az ismeretterjesztés, az érdeklődő pedagógusok és a fiatalok tudásvágyának növelése megunhatatlan hivatásommá vált. A nyugdíjazásom óta is eltelt már harminc év. Otthonról dolgoztam tovább a megújult, közkedvelt, de évek óta a támogatatlanságtól szenvedő TermészetBÚVÁR-nak, különféle felkérésekre cikkeket és könyveket írtam, az utolsót a halálom előtti napon adták le a nyomdának. Mi másról is szólhatott volna, mint Magyarország halairól, és a környezetükről?

Egyre többször kerestek a fiatalon örökre külföldre távozott, ott kivétel nélkül nagyon sikeres egyetemi vagy gazdasági karriert bejárt sorstársaim, hogy ugyan mondjam már el nekik, de őszintén, mi történik ebben a hatalmas, soha meg nem ismételhető történelmi esélyt kapott, ma mégis ezer sebből vérző országban. Barátaim nagy része már a 80-as évektől minden nyáron személyesen is ide látogatott Ausztráliából, Amerikából, Brazíliából és más Európától távoli helyekről, olyankor közös találkozókon próbáltuk értelmezni az eleinte javuló, majd a 90-es évek végétől számottevően romló itthoni helyzetet, egyre lesújtóbb eredménnyel. Hogy a fiatalabbak is jól értsék, hangsúlyozom, hogy nem csak zsidó származású vagy vallású, és nem ún. baloldali gondolkodású emberekről van szó, hanem demokrata, konzervatív vagy konzervatív liberális értelmiségiekről, akik megőrizték magyarságukat, nyelvüket és jó szándékukat a haza iránt, amelynek egykori vezetői ostobán, számítóan és szervezetten a biztos halálba küldték őket, és a családi vagyonukat egyszerűen szétlopták, vagy államosították. Ezek a sok borzalmon átment, kizárólag a saját tudásukra, tehetségükre és szorgalmukra támaszkodva jelentős személyiségekké vált emberek megütközve ismerték fel, milyen gyorsuló ütemben válik az egymással és a szomszédjaival való ellenségeskedésre sarkallt társadalmú, illetve hitvány, önérdekű, alkalmatlan politikusokban és vezetőkben bővelkedő ország hasonlóvá ahhoz a régi Magyarországhoz, amely csaknem a puszta létezésével felelt az egykori hangadói és vezetői ostobaságaiért.

Sokáig nem hittük, én sem gondoltam, hogy ilyesmi újból megtörténhet. Önámítás volt. Az egyre nyilvánvalóbbá váló hasonlóság tette bánatossá az utolsó éveimet, és növelte a veszélyérzetemet: megtörténhet!

Most már csak annyi biztos, hogy nem az én időmben, és ez kevés.

Vigyázzatok egymásra, vigyázzatok magatokra!

Dr. Lányi György

/1924 – 2013/

Nem tudom hol....

A kislexikon!!!....micsoda kincs volt,amikor gyerekként hozzájutottam a hetvenes években!!!Manapság is időnként előveszem....bár sok elavult,és hibás dolgot látok mára benne,mégis az akkoriban elérhető legjobb irodalom volt!!
A Bástya mozi melletti bolt a kedves hölggyel és a fekete uszkárjával!Már régóta Bástya mozi sincs:(
És az Albert féle bolt a híd lábánál!Ott láttam az első afrikai sügereket,holdhalakat...ott vettem az első fecskendezőimet és J.ornatusaimat!emlékszem,az ornatusok 100ft-ba kerültek 1976-basn vsgy 77-ben.
De szép emlékek!
KÖSZÖNÖM TOIST!!

Nem hiszem, hogy nem érné meg kis példányszámban kiadni ezeket. Nyilván ha a kiadó aprópénzért nem hajol le, vagy jogi okokból nem áll módjában, az más kérdés. Viszont hogy egy kicsit offoljak: én állatozás mellett képregényezésben is utazom. A régi akvarista irodalomhoz talán a klasszikus magyar alkotókat tudnám hasonlítani. Hiába az internet és az ingyen letölthetőség akár szabálytalan módon, vannak kiadók, akik az ő munkáikat kis példányszámban mégis kiadják. Nem ebből lesznek milliomosok, de mégis pozitív a mérleg. Van egy szűkebb réteg ugyanis, aki biztos vevő ezekre, és mivel gyűjtő, pénzt is hajlandó adni érte. A terjesztés szakboltokra és rendezvényekre korlátozódik, a kivitel pedig nem mindig a legfényűzőbb, de aki komolyan el akar mélyülni a szakmában, annak megfelel, és van rá módja. Csak jól kell felmérni az érdeklődést. Azt gondolom, hogy az akvarisztikától kezdve sok más területen is ugyanígy működne a dolog.

Jaja..amit tehetünk szvsz az az,hogy ha szabadon letölthetőre lelünk,azt nyilvánosságra hozzuk..ennél többet semmi esetre sem.Sok esetben még saját gépen sem lehetne tárolni..én megértem,sőt:már szabálytalankodtam is.Nagyon szégyenlem,és sose ismételném meg!
T.:Gábor

igen, letezik az a bizonyos szerzoi jog
de egyes esetekben nem tudni ki lehet a jogutod,vagy ha igen egyaltalan letezik-e meg az a ceg vagy szemely...

Igaz...a net legyűrt mindent,ezért is jeleztem hogy csak költői lehet a dolog..tudom én ezt sajna:(
Elektronikusan..letölthetően.....hmmm...
Lehet hogy jó ötlet,de ehhez a kiadó engedélye,a tulajdonosok hozzájárulása is kell.Szerintem itt bukik meg a dolog,és törvénytisztelőként hát hmm...Pedig valóságos aranyat érő minden egyes régi könyv,magazin-még akkor is ha páran fincsorogva-ismeritek a szót?-minősítik a régi dolgokat.Ami hobbi az mind jó..mind jó!
T.:Gábor

manapsag az emberek amugy sem vesznek konyveket. nem erne meg kis peldanyszamban, pusztan gyujtoknek kiadni egy konyvet. sokkal inkabb abban latom, h valamilyen digitalis formaban megtartani es megorizni oket. akar a regebbi akvarium magazinokat is.

Az én véleményem ebben az általad felvetett témában:az összes régi könyvet-újságot ki kellene adni ismét...én olvasgatok,és meggyőződésem hogy a boldog időkben még volt idő és igény a részletekbe menő leírásokra,a gyönyörű rajzokra...
Szép idők voltak-de tekintsünk csak előre:vajon remélhető a régi nyomtatott formátum ismételt megjelenése akár gyűjtők számára,kis példányszámban?
Tudom hogy csak költői lehet a kérdés..na ez a baj!
T.:Gábor

ha mar ilyen "retro", a regi akvarium-terrarium ujsag felleleserol van valakinek informacioja? esetleg valami elektronikus formaban?

Megjelent 1957-ben az Ezermester Januári kiadásában:

Egy kis akvarisztikai barkács még 1957-ben megjelent Ezermester-ből

Végül is mindkét hobbihoz kell a türelem-meg mivel nagy vonalakban "egyívásúak vagyunk" nyilván rásegít hogy anno a 70'-80'-as években nagy respektje volt a bélyeggyűjtésnek is.Akkor még volt erre ideje a hétköznapi embernek is....
Tényleg....megnézem már valóban a rég fiókban heverő albumjaimat!Kíváncsi vagyok voltak-e halas bélyegeim,de már most a fejem teszem rá!
T.:Gábor

Az akvaristák egyben filatelisták is? Nekem is megvan mindkét sorozat.
A '62-es nekem jobban tetszik, de az akvarisztika akkori népszerüségét jelzi, hogy két sorozatot is kiadtak viszonylag rövid időn belül.

Jó volt az is...
Saját gyűjteményed?
T.:Gábor

hát a fenti post nem volt igazán sikeres, ezért megpróbálok egy másikat